Az idő folyója a körbefogja a teret. Hol elterülve szélesedik ki, és lassan hömpölyög, hol összeszűkül a medre, és folyása sebes lesz. Sötét világösszeomlások között folyik át, vagy ősrobbanásokon örvénylik tova. Olyan, mint más folyók, azonban a szemünk számára láthatatlan. Vízcseppjei az emberek életének történetei…
Két különleges lény, akiknek szárnyai vannak, és fénylő korona ékesíti a fejüket, két arkangyal sétál az idő folyójának partján. Beszélgetnek.
Egyikük lehajol, hogy tenyerét a vízbe merítse.
Ám nem iszik belőle, hanem miután felemelkedik, társával együtt a tenyerében maradt vízcseppet nézik elmélyülten. Egy történetet bontakozik ki belőle….
***
– Édesapám! – mondja Mirjam – Hová mész már megint?
Már vagy egy hete minden este elmégy.
Szinte megállás nélkül dolgozol.
Mi végre?
– Drága lányom! Gyere, kísérj el!
Egy jászolt készítek.
Nem nekünk, mert mi nem legeltetünk errefelé sohasem.
Tudod, az életben a legértékesebb dolgokat nem magunknak készítjük, és igazán ritka az a lehetőség, amikor különleges feladattal bíz meg minket a sors.
– Miféle különleges feladattal? Mire gondolsz édesapa?
– Álmot láttam. Álmomban egy különleges lény, akinek szárnyai voltak és fénylő korona volt a fején, azt mondta, hogy Betlehemben, ebben a barlangban ebből a nagy sziklából egy jászolt kell kivésnem, melybe megszülethet egy isteni gyermek.
A lány hosszan hallgatott.
Nagyon szerette az édesapját.
Tudta, hogy sosem csapná be őt, és ilyen dolgokban nem füllentene neki.
Ennek ellenére nem igazán értette, mit is jelent ez az álom, de megnyugodott. Ha az édesapja úgy ítéli, ez a helyes, akkor segít neki.
Nekilátott, hogy amíg apja a jászlat vési ki a sziklából, addig ő kitakarítsa a barlangot.
További két estén dolgoztak még, szótlan különleges csendben.
A lánynak feltűnt, hogy Édesapja a jászolt, (ezt a kőből vájt tárolót), melyből többnyire állatok ették a takarmányt, nagy gonddal vájta, csiszolta szinte selymesre.
– Ez biztosan nem a juhoknak készül! – gondolta magában.
Mikor elkészült a jászol, hordtak még a környékről tűzifát is, hogy be tudjanak majd fűteni azok, kik majd ideérkeznek.
A lány édesapja még egyszer végigtekintett a kitakarított barlangon, majd a kőjászolra tekintett.
Levette a subáját, ezt a meleg szőrmés pásztor kabátot, és ezzel bélelte ki a jászolt, ami immár jobban hasonlított egy bölcsőre, mely a kis gyermekre vár.
– De hát édesapám, hazafelé meg fogsz fázni, ha itt hagyod a kabátot?
Az idős férfi magához húzta a gyermekét, és így szólt:
– Lányom! Az a különleges gyermek, aki itt fog megszületni, az emberekért, miértünk is jön erre a Földre.
Egyszerű pásztorként, ha ennyi, amit megtehetünk, hogy gyermekként ne fázzon meg, akkor azt tegyük meg.
Hazafelé meg majd sietünk, és akkor nem fogunk fázni.
Minden gond nélkül hazaértek, mintha nem is lett volna hideg az úton, holott idefelé majd megfagytak.
***
Az idő folyójának partján állók közben még mindig a vízcseppet nézték.
– Látod Rafael! – szólalt meg az egyik. – Ott az a pásztor, hallgatott arra, amit álmában mondtam neki.
Elkészítette a jászolt.
– Látom Gábriel.
Tudod, hogy így volt ez mindig: sokakat kértek, de kevesen hallgattak a sugallatra.
Természetesen nem fognak megfázni, nem esik bajuk hazafelé.
A többieket sajnálom inkább, akik majd egyszer megtudják, hogy amikor tehették volna valamit, nem cselekedtek…
A két főangyal továbbsétál a hatalmas idő folyam partján, fent az égi magasságokban, az örökkévalóság tornácán.
Figyelik az élet folyóját, miképp hömpölyög korszakokon, évszázadokon át.
Majd egy ponton, körülbelül 2000 évvel az előző esemény után megállnak, és így folytatják a beszélgetésüket:
– Milyen különleges időszak is ez itt a végén, nézd, itt minden felgyorsul! Az idő folyama már nagy hullámokban hömpölyög.
Benne megannyi lélek, utolsó nekirugaszkodással keresi a végső beteljesedést, a szolgálat utolsó útját, mely átvezet az idő kapuján megannyi születés és halál után.
– Igaz, Gábriel, de ne feledjük, hogy nélküle nem lenne lehetőségük minderre. – szól Rafael.
– Így van testvérem.
Ez az Ő útja, a Krisztusé.
Így cselekszi meg Atyánk akaratát.
Mi pedig csodáljuk erejét, befogadjuk világosságát, segítjük az Ő útját, s így egyúttal az emberek útját is.
Ez a mi feladatunk, és egyben a lehetőségünk is…
Rövid szünet után így folytatja Gábriel:
– Tudod, Rafael, Ő már 2000 év óta ott van a Föld szívében, és átfogja az egész bolygót, odaajándékozva isteni erejét mindenkinek, aki keresi az örökkévalóságba vezető utakat.
Sokan hazatértek már segítségével, és egyre többen fognak még…
Nézd ott!
Ez csak egy város valahol a Földön, mégis mi minden történik itt is általa.
***
A folyó összeszűkül, sodrása felgyorsul, a két arkangyal újra merít a vízből. A következő történet tárul a szemük elé.
– Anya hagyj már!
Karácsony… ja persze!
A Jézuskával tele van a hócipőm!
Téli szünet van, nemrég lett vége a sulinak.
Pihenni akarok!
Nem azt terveztem hogy ablakot pucolok, porszívózok meg felmosok. Meg hogy átrendezzük az egész lakást, hogy beférjen sok ember.
– De kisfiam…. estére tisztaságnak és rendnek kell lenni, tudod mennyi vendég jön!
– Tudom, de felőlem akár otthon is maradhatnának a sok haszontalan ajándékukkal együtt.
Elegem van! Leléptem.
János, mert így hívták a tizenéves fiatal fiút, felkapott cipőt kabátot, és maga után becsapta az ajtót.
Elindult, valahova…
Nem tudta miért csinálta.
Egyszerűen csak elege lett a végeláthatatlan készülődésből.
A szeretet ünnepét inkább érezte rabszolgamunkának, mint bármi másnak.
És ha egy ünnepnek már a végét várjuk, pedig még el sem kezdődött, akkor az már régen rossz. – gondolta magában, miközben nekiindult a városnak.
Sokáig kóborolt.
Telefonján csetelt útközben haverokkal, ismerősökkel, akik többnyire osztották a véleményét, bár legtöbbjük persze azért tűrte a sok felesleges színjátékot.
Végül is az új telefonért vagy laptopért megérte otthon dekkolni, és “mennyből az angyalt énekelni”, hagy örüljenek a szülők.
A barátai, akik mint ő: mind középiskolába jártak, nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a nehezen értelmezhető ünneppel.
Ahol hirtelen mindenki egy napig mosolyog és ajándékokat vásárol és ölelget, pár órát, míg egy éven át a legtöbben csak magukkal foglalkoznak, a “kevés időre”, vagy egyéb “nagyon fontos” elfoglaltságra hivatkozva.
Esteledett.
Janinak hazamenni nem volt kedve.
Mikor eszébe jutott egyedül élő nagypapája, elmosolyodott.
Ő szintén otthon szokta tölteni az ünnepeket.
– Ez lesz a megoldás. – gondolta – Csak némi buszozás a külvárosba.
Egy SMS ment a szüleinek:
– Ne aggódjatok, kimentem papához.
Majd ki is kapcsolta a telefont, hogy ne hívogassák, ne üzengessenek neki ma már többet.
Nyugalmat akart, valami nagyon másra vágyott.
Mikor odaért a kis takaros kerti ajtón, ami fura mód tárva nyitva volt, ki volt függesztve egy egyszerű, de még is szép ünnepi dísz koszorú.
Sosem volt még itt karácsonykor.
Mindig január elején látogatták meg nagypapát.
A vén Vahurr, a nagy bernáthegyi kutya, régi cimborája elé cammogott, odadörgölte combjához a fejét üdvözlésképp.
Jani is meggyömöszölte kicsit, majd letörölte magáról a nyálat és bekopogott.
Az ajtó feltárult, és nagypapa nyitott ajtót.
A szemöldökét enyhén megemelte miközben beljebb tessékelte a fiút.
Nem kérdezett semmit.
Tudta a választ.
– Örülök neked fiam. Gyere beljebb.
– Nagyapa, te nem vagy egyedül?
Ki van még itt?
– Ümm… mindeki.
Tudod, karácsony van.
Ilyenkor öreg apádnál mindig nyitva az ajtó.
Minden ismerősöm, aki egyedül van, eljön.
Jut nekik egy tál étel, és a meleg kandalló mellett egy csendes békében együtt töltött este…
János csodálkozva lépett be a nappaliba, ahol sok embert látott.
A székeken, fotelben, puffon üldögéltek a meleg kandalló tüze körül.
Megjött János, az unokám, – mutatta be nagyapja, hátha valaki még nem ismeri, miközben beljebb tessékelte.
A többiek kedves mosollyal, üdvözölték.
Péter bá, a postás biccentett feléje, bozontos bajuszát megpödörve.
Mari néni, a szomszéd asszony is nagy mosollyal jött hozzá és adott neki két cuppanós puszit, mint máskor, amikor a sütijeit tukmálja rá.
János gyorsan behúzódott a sarokba, és leült belesüppedt egy fotelbe.
Hát nem erre számított.
Azt hitte, hogy ketten a nagyapjával, szépen csendben ellehetnek.
Erre meg tele a ház….
Az embereket figyelte, és meglepődött.
Észrevette, hogy itt senki sem erőlteti magát a másikra.
Őt is békén hagyták a sarokban.
Tiszteletben tartották, hogy félre akar vonulni.
Nem hangoskodott senki.
Senki sem akart nagyobbat mondani a másiknál, nem akarta lefölözni a többieket.
Csak csendesen beszélgettek, és valahogy belengte a teret a karácsony hangulata…
Volt egy kislány, aki anyukájával volt itt, talán 6-7 éves lehetett, odahúzta a saját kis puffját János mellé.
– Szia, engem Mirjamnak hívnak.
Jó hogy jöttél, most már így minden nagyon jó lett.
Már nem csak egyedül én vagyok itt gyerek. – szólt csillogó szemekkel.
– Szia! – Válaszolt a fiú, és beszélgetni kezdett a kislánnyal.
Nagyapa behozta az asztalra az egyszerű étel, és a tányérokat szétosztotta.
Meggyújtotta a gyertyákat a hétkarú gyertyatartóban, ami néhány feldíszített fenyőággal volt körberakva.
– Barátaim, – fordult a többiek felé.
Örülök, hogy eljöttetek hozzám, és vendégül láthatlak benneteket a fény születésének ünnepén.
Felolvasnék nektek pár sort azzal kapcsolatban, amit ezen a különleges napon ünnepelünk.
Azzal elővett egy kis kék színű könyvet, és olvasni kezdett belőle:
„Örök, ellenállhatatlan Szellem,
a te erőd gyógyítson meg
mindent és mindenkit!Jöjjön el ránk a te országod,
legyen meg a te akaratod mindenütt
az anyagi világba gabalyodott elsüllyedtségünkben is.Add meg nekünk a te örök szellemi kenyeredet ma,
és bocsásd meg minden karmikus vétkünket,
miképpen mi is megszabadítottuk magunkat,
megbocsátván az ellenünk vétkezőknek.Vezérelj el a kísértéstől,
és válts meg minket önvalónk árnyékában élő önzésünktől.”Ámen
***
A két arkangyal az egek magasságaiban, a hömpölygő időfolyam mellett, az örökkévalóság tornácán tovább beszélgetett.
– Igazad van Gábriel.
Ez az öregember igazán különleges.
Élete útja jó véget fog érni.
De nézz szét ebben a hatalmas világban, emberek milliárdjai, és a legtöbben olyan messze vannak még attól, hogy egymaguk rátalálhassanak a hazatérés, a szeretet útjára.
A legtöbben – hiába a sok noszogatás, és kegyelem, és megbocsájtás, és az újabb és újabb lehetőségek hada – leginkább csak visszaélnek az életükkel.
Tudattalan sodródnak.
Kábulatukban képtelenek emlékezni isteni származásukra.
Pedig az emlékezés lehetősége, közelebb van hozzájuk kezüknél és lábuknál is.
– Rafael, szeretett testvérem!
Mi magunk is itt vagyunk, a mi sorsunk is összekapcsolódott ezzel a világgal.
Jól tudod, hogy aki keresi a hazafelé vezető utat, az nincs egyedül.
A Testvériség, azoknak csoportja, akik képesek voltak reagálni a hívásra szerte a világban – segítenek nekik.
Innen fenntről, és ott lenn a Földön is.
Nézd csak! Ott, ugyanabban a városban ahol az öregember lakik, abban a fehér templomban az arany rózsával és kereszttel a falon.
Mecsetek, zsinagógák, szentélyek és templomok, gyülekezetek és társaságok.
Mennyi kereső lélek, fiatalabbak és idősebbek is, keresik az igazság forrását, küzdenek, hogy a világosság hívását meghallják, és beteljesítsék nekik szánt feladatot.
A keresés maga az út. Ha képesek arra építeni ami közös, és nem arra ami különbözik, még bármi megtörténhet.
Bízzunk az emberekben!
Amíg vannak, akik válaszolnak a hívásra.
Amíg vannak, akik befogadják a világosságot, és szeretettel szolgálnak a világban, bárhol is legyenek, bármiylen köntöst is viseljenek, addig nincs miért aggódnod barátom és testvérem!
Kísérjük őket el minden útjukon, és adjuk meg nekik a szükséges erőt, hogy Atyánk akaratát beteljesíthessék.
És soha ne feledjük:
Ő, a Napszellem, akit a Krisztusnak neveznek ebben a világban velünk van, és elkísér minket minden utunkon, segít nekünk legyen angyal vagy ember lelke, kinek szűksége van reá.
Hiszen egyek vagyunk az örökkévalóságokban.
